A kalotaszegi és erdélyi magyarságról

Az utolsó években nagyobb utazásokat tettem a Keleten s lelkem pihenésre vágyott, csendesebb vidékre kivánkozott. Ilyen viszonyok közt ért Herrmann Antal dr. barátomnak, a magy. népr. társ. érdemes titkárának meghivása, keressem őt fel Jegenyén. 1890. augusztusában ezt örömmel meg is tettem s igy jutottam először a Kalotaszegre és Erdélybe is. Az a rövid pár hét azonban, mit ott tölthettem, korántsem mult el pihenésben. Akár az uj vidék és nép ingere, akár a munkához szokott lélek vágya kergetett, ez idő alatt anyaggyűjtés foglalt el s Kalotaszegnek hat faluját bejártam, népszokásait, viseletét, erkölcseit, babonáit stb. leírtam. (…)

A (…) kóborlásokban egy jegenyei embert fogadtam fel magam mellé, a ki mint aféle fiatal ember, jó médium is volt. Eleinte furcsának találta kutatásaimat, később azonban igen sokban ügyes segítségem vala. Így p. o. sokszor hallottam, hogy M.-G.-Monostoron kitűnően tánczolják a csürdöngölőt. Nem ismervén még e tánczot, úgy intéztem utamat, hogy vasárnap d. u. Monostoron legyek. A nép fiatalja ilyenkor, leányok és ifjak a tanító házánál gyűlnek össze és mulatnak, tánczolnak. A gyülekezés meg is történt, hanem jelenlétem annyira zavarta őket, hogy nem akartak tánczolni. Hiába kértem a legényeket a tánczra, meg se mozdultak. Egyszer aztán azt mondja az én jegenyei Jánosom: „Hát kérem ezek a monostoriak nem tudják jól a csürdöngölőt, azért nem tánczolnak, megmutatom én a nagyságos úrfinak, hogyan kell." S azzal kiperdült az iskolaterem közepére s úgy elropta, hogy szinte gyönyörűség volt nézni! Tessék csak ezt az Alföldön megpróbálni, az a fiatalság az idegent gazdástól együtt úgy kidobja, hogy még azt se tudják, voltak-e ott vagy sem. Nem így Monostoron! A fiatalságban egy nemesebb versengés támadt, szintén tánczolni kezdtek, mindig czifrábban, kopogósabban, hogy a jegenyeit felülmúlják s én nekem a legeredetibb, a leggyönyörűbb formák megfigyelésére volt alkalmam. (…)

Néha még a zsournalisztika is akadályt képez az etnográfiái kutatásokban. Még tavaly írtam a Fővárosi Lapokban egy fürdőtárczát Jegenyéről, melyben többek közt azt is elmondtam, hogy a jegenyei katholikus asszony a Kalotaszegen híres régi győri kancsókat nem becsüli meg s olcsón tulád rajtuk, hogy újakat vegyen. Tény az, hogy mi 5-10 kr.-val vettük darabját. Erre a Kalotaszeg czimü lap megszólalt, először egy bánffy-hunyadi asszony (a kiben én Gyarmathy Zsigáné ő nagyságát sejtem) tiltakozik, hogy a mi Jegenyén van, az nincs a Kalotaszegen, mert hiszen Jegenye - katholikus. Elolvassa ezt Jegenyén valaki, (a kiben én a kath. papot sejtem) és ír egy heves replikát, a melyben kijut a bánffy-hunyadi asszonynak, ki nekem, ki az egész Kalotaszegnek is, mert hát mit akar a Kalotaszeg, hiszen eredetileg az is csak oly katholikus vala, mint a minő ma is Jegenye. E vita után megjelenek az idén Jegenyén, bemegyek egy ismerős paraszt házába, hogy régi kancsókat vegyek: „Mért nem vesz az úr ujat", mondja a gazda. „Hja, azt maguk nagyon drágán adják", felelem én. „De hiszen engemet nem szed rá az úr, tudom én, hogy az urnák csak régi kell!" Meglepetéssel, mint a kit rajta kaptak, hogy el ne áruljam magamat, szólok: „Megveszem én a régit is, újat is." - „Nem eladó, vág vissza a paraszt, tudjuk ám a faluban, hogy az úr hogy megcsúfolt bennünket az újságban, kinyomatta, hogy mi nem becsüljük a régi dolgainkat. Nem eladó!" Mit tehettem mást, belenyugodtam, hogy Jegenyén többé nem boldogulok. (Jankó János, Erdély, 1892. A teljes szöveg elhangzott az EMKE 1891. december 12-i kolozsvári estélyén.)